Kék és zöld
Goron Sándor verseiben nem annyira a pillanatnyi divatokat, a modorossá vált gesztusokat követi, hanem inkább a maga belső világának lüktetéseire figyel. Erősen és konokul. Verseiben mintegy farkasszemet néz önmagával és élethelyzeteivel. Mintha tudná vagy sejtené, hogy minden divat egyfajta rögeszme, és a versek értéke nem bizonyos izmusoknak való megfeleléstől függ.
Versei azt jelzik, hogy alkotójuk hisz a szavak és a csend erejében. Lírai alkotásai ezért lesznek rövidek, tömörek, néha csak utalásszerűek, mégsem vázlatosak. Legjobb verseiben találó képek sora tanúskodik a lírai én világáról: „szavaid bizsergést / tetováltak bőrömre // szívembe marta / hajad illatát a szél” (egy látomás emléke).
A szerelem mint élmény- és ihletforrás Goron Sándor verseinek egyik fő témája. A szerelmi viszony azonban mindig a maga összetettségében jelenik meg: örömöt adó és szenvedést idéző kettősségében, hiszen a test „méz és méreg”, a szerelmi együttlét meg egyfajta „luciferi méz” is lehet; máskor meg a szeretett személy holdként taszít és vonz (holdad lettem), olykor pedig „rémisztő démon” vagy „gondolatörvény” (másnak vagy valóság). Ennek a kettősségnek a megjelenítése egyfajta drámai erőt kölcsönöz verseinek.
Hangjának közvetlensége és egyszerűsége, akár megtévesztő is lehet azok számára, akik úgy tudják, hogy könnyű a találó egyszerűséget megvalósítani. Ezt a gondos egyszerűséget példázza több verse, de akár az alábbi sorok is: „lassan minden megfeszül / nincs pillanat egyedül / a humánum elszenderül / behavazol legbelül” (belső hang).
Goron Sándor költőként vonzódik a kifejezőnek érzett szavakhoz, szószerkezetekhez. Régies nyelvváltozatban is ír a szerelemről, és ilyenkor a virágénekek hangulatát idézi: „nem akarok szeretnem / mást hanem csak őtet / érzetem az egyetlen / melly engemet legyőzhet // s majdan egy napon / hozzá térendek / ha megengedik nékem az / égi szép rendek (apokrif ének az régi időkbűl).
Verseiben olyan régies szavak is megjelennek, mint: elveszejt, enmagunk, érzület. De leggyakoribb szavai: a vágy, a szív, a csend, a vér, a képzelet, az emlék. E szavak gyakorisága vissza-visszafogott emotivitást jelez, azt az érzékenységet, amely az objektívebb, leíró jellegű versein is átüt. Legjobb verseiben már-már tárgyilagos megállapításokká sűrítődnek az érzelmek, és ilyen módon utalnak létünk végzetszerű eseményeire: „nyomaidat / eltörli a reggel // és fehér leszel / egyenlő a csenddel” (egyenlő a csenddel).
A szerelem látomásai, varázslatai, révületei idézik meg Goron Sándort. Ebben a sámáni állapotban nemcsak az álomkép, de a forma, a ritmus is elvarázsolja, és a rím valós vagy vélt kényszere olykor irányt szab a látomások menetének vagy befejezésének: „másnak vagy valóság / nekem már csak gondolatörvény / micsoda beteljesülés ez neked / és micsoda fölény” (másnak vagy valóság). Itt a gondolatörvény mint hívó szó szinte vonzza a fölényt, hogy együtt rímet alkotva tegyék hangsúlyozottabbá a befejezést sajátos végkicsengést adva a vers egészének.
A kötet versei nemcsak a lélek tájait ábrázolják, hanem konkrét helyszíneket is, páldául a költő városát, Váradot, amely Szent László, Ady és a Holnaposok városaként jelenítődik meg Goron Sándor verseiben, de úgy is, mint ami fátum és végzetszerű, amely mégis mostoha és árva (pillanatkép a Holnap Városából, Alkony Szent László városában).
Bár nem vagyok híve a hatások boncolgatásának (már csak azért sem, mert ezek olykor szubjektívek) említésre méltó, hogy Goron Sándor versei közül némely közvetve Petőfi Sándor, Vajda János, Ady Endre, Juhász Gyula, Nemes Nagy Ágnes vagy Pilinszky János egy-egy motívumát vagy sorát idézik fel az olvasóban. Egyébként olykor közvetlenül is megjelenik egy-egy az említett nevek közül: Petőfi egyetlen sorából kiindulva ír verset (dal. változat egy Petőfi-sorra), régi kedvesével találkozva Vajda János nosztalgiával telített emlékezetét éli át (meddig vagy még vágy?), Ady árnyéka ott bolyong a város utcáin (pillanatkép a Holnap városából) és Pilinszkyre emlékezve vázolja „a lehetetlen / és a lehetséges / állandó párviadalát” (napi beszéd).
Goron Sándor szellemi zarándoklatai a vágy és a csalódás, a közeledés és a távolodás, a megszólalás és az elhallgatás közötti térben történnek. Az ellentétes értékdimenziók olykor egymásba tűnnek, a magasság képzavar nélkül föltárja mélységeit: „elold a semmi / a gyökerektől / lassan lebegéssé válsz / nem vonzanak többé / fák hegyek folyók / csak az ég / az egyre mélyülő szakadék” (szakadék). Ez az a pont, ahol a fák gyökerük felé nőnek, és forrásukhoz térnek meg a dolgok (apokalypsz).
Ha színekkel kellene jellemezni ezt a költészetet, akkor a versekben gyakran felbukkanó kék és zöld lenne alkalmas erre. Az égi magasban ívelő kék és a testközeli zöld. Hogyha pedig kialszanak a színek, sötét árad valahonnan a mélyből, és elárasztja a szív fölötti teret is. (Benő Attila)
