A délutáni csúcsforgalomban hagyta el a várost. Mintha az idő is valami undorító, ragacsos masszává merevedett volna az akadozva vánszorgó, végtelen kocsisorban. A kibírhatatlan hőségben növekvő ingerültséggel figyelte az egymásra torlódó járműveket, a rikító kirakatok előtt nyüzsgő, zajos emberáradatot. Ezt az idegen, kiismerhetetlen törvények szerint működő, dúsan tenyésző, balkáni bazárt. Mégis, amikor végre följutott a várost szegélyező dombvonulat tetejére, és az utolsó kanyarnál visszanézett, onnan a magasból úgy tűnt neki, hogy lent a völgyben egy zsúfolt sírkert kőrengetege párállik kísértetiesen az augusztusi kánikulában.
A hőség csak később hagyott alább, amikor már a hegyek közelében járt. Ott magasodtak előtte komoran, két világ határán. Egy kihalt parkolóhelyen rövid időre megállt, és elővette a térképet. Már csak száz kilométernyire volt a bejelölt hágótól. Dús, harsány zöld kaszálók mellett haladt el. Szinte harapni lehetett, olyan sűrű és friss volt a levegő. A földhöz lapuló, öreg faházak mellett lassan lépegető lovak legeltek a lilán parázsló alkonyatban. Nagyot sóhajtott e törékeny csendélet láttán. Legszívesebben megállt volna, hogy lustán végigheveredjen a fénylő fűszálakon, és tágra meredt szemmel figyelje, mint pislákolnak feje fölött a csillagok, melyekről ebből a távolságból nem lehet tudni, hogy valóban égnek-e még, vagy sok száz éve már, hogy kialudtak. Az idő azonban sürgette: már csak három napja maradt, hogy megoldhassa a rejtélyt. (Az angyalok átjárója)
