Nézem a zöld ágon billegő üvegmadarakat, a leheletnyi üveggömböket, melyek nagyszüleim fiatalkorából, vagy még régebbről valók. Egy másik világból, mely eltűnt a történelem feneketlen süllyesztőjében. Ezek a törékeny díszek azonban átvészelték a háborúk véres viharait, menekülést, szétszórattatást, országhatárok változását. Mindig akadt egy biztonságos hely a huszadik század nagy felfordulásai közepette, ahol meghúzódhattak az esztelen pusztítások vagy kitervelt rombolások idején, s az egymást követő diktatúrák csontropogtató csendjében, léleksorvasztó szorításában is hűségesen várták az ünnepet. Egymást követő nemzedékek tartották óvó figyelemmel a tenyerükben, adták simogató mozdulattal kézről kézre őket, hogy karácsony estéjén újra a fenyőfán pompázhassanak. Ezek a díszek most is megvannak, dobozok mélyén lapulva lesik, hogy megint eljöjjön az idejük, s a sötétség héjából kikerülve hirdethessék világ világosságát. Bár az évtizedek során némelyikről lepattogzott a máz, és színük is megfakult, nagyszüleim és szüleim tekintete ugyanúgy fénylik rajtuk, mint régen. Pedig ők már régóta nincsenek is közöttünk: a teremtés törékeny díszeiként sorra összeroppantak. Elmentek egymás után, ránk hagyva a karácsonyfadíszekkel teli, megsárgult dobozokat. Tekintetük fénye azonban még most is csillogóvá varázsolja ezeket az öreg üvegholmikat, s a szeretet zománca mindennél fényesebben ragyog ránk, amikor végre megszólal a várakozás csendjében a csodát hirdető csengő hangja. (Karácsony varázsa)
