A vers Goron Sándor tollából olyan valamivé válik, amivel ki lehet próbálni az életet, a vak tagadást és megejtő fohászt. A halál megidézhető közelségben nem az elmúlás, csak a megismerés eszköze, mint ahogy önnönmaga krisztusi gyötrődése próbatétel.
Tapogatózik, hogy milyen is az a világ, amiben egy fiatalembernek el kell igazodnia, amikor lehetségessé válhat a lehetetlen és nemlétezővé lehet tenni, ami kényszerűen övezi.
„…nem készül semmi / csak arcomat / mossa meg az idő…“
„…végül is ez csak / kilépés a fényből, / vagyis visszatérés ugyanoda…“
