Magánbeszéd után a promenádon
Kéziratigényes világunkban kétségkívül napjaink egyik legtermékenyebb nagyváradi költőjeként említhetjük Goron Sándort, aki műfordítói minőségében is egyre inkább belopja magát közléseivel az erdélyi magyar irodalmi köztudatba. Persze miért is ne a második kötetének megjelenésekor (első kötete: Magánbeszéd, 2000, Nagyvárad) is még jóval harmincon aluli fiatalember tolla alatt buzogjon gazdagon a versforrás?
A fa, a kő, a madár, a napszakok, a szelek és a mozdulatok visszatérő motívumainak egyszerűsége mellett világ-észleletei, lehetetlen-játékai tanúskodnak az egyéni hang erősödéséről.
Énképei, énképzetei, indulat és nyugalom hangulati ellentétpárjai azt az érzést keltik, mintha verseinek zöme ugyanannak a témának a variációit szólaltatná meg. Harmóniáiban is van valami bizarr – tájai, díszletei némelykor valósággal megborzongatják a befogadót –, „arcunk dermedt fehérségét” világítják meg különös fényekkel.
Máskor viszont a derűt csempészi be sorai közé, igaz, azt is sajátosan goroni elégikussággal teszi a költő, hiszen „a férfi ha már huszonöt / kóborol igaz csönd után / szivarfüst száll feje fölött / s Pilinszkyt olvas délután”. (Szűcs László)
