Irodalmi Jelen
VERSEK AZ ELMEGYÓGYINTÉZETRŐL
2015. FEBRUÁR. 03. – 09:23
Versek az elmegyógyintézetről
Magány, szeretetéhség, kirekesztettség, az odafigyelés hiánya – mindannyiunk számára ismerős, korántsem kellemes lelkiállapotokról, érzésekről versel Cseh Katalin Napraforgók a kertben című kötetében, amelyet nemrég a kolozsvári Györkös Mányi Albert Emlékházban ismerhettek meg az olvasók.
Versek az elmegyógyintézetről
A külvilág számára ismeretlen egy elmegyógyintézet betegeinek élete, meg sem fordul a fejünkben, hogy ők is hasonló problémákkal küzdhetnek, mint mi. Ebben a zárt világban az idő lelassul, az érzések felfokozódnak, a kiszolgáltatottság, a hiábavalóság, a társ hiánya súlyosabb probléma, mint a “normális” életformát folytató embereknek.
Többek között erről mesél Cseh Katalin legújabb, Napraforgók a kertben című kötetében, amely a marosvásárhelyi Lector Kiadó gondozásában jelent meg idén. A versek alanyai különböző korú, nemű, társadalmi helyzetű személyek, akiket egyaránt nyomaszt a magány, a szeretethiány, a kirekesztettség, de vágyaikról nehezen mondanak le. A tudatos és tudatalatti, a normalitás és a részeire bomlott valóság zűrzavara között vergődnek. A két világ közötti lebegés, létérzékelés párhuzama a költő jelenlétével valósul meg.
A bemutatón Szőcs Katalin, a kötet szerkesztője beszélgetett a szerzővel a könyv alapötletéről, fontosabb verseiről. Cseh Katalin a kötet történetéről elmesélte: három éve Forró Ágnes művészetterapeutával ellátogatott a kolozsborsai intézetbe, ahol találkozott ezekkel a betegekkel, megismerte őket, beszélgetett velük, megtekintette a művészetterápiás foglalkozásokon készült festményeiket. Mindez olyan mély benyomással volt rá, hogy úgy döntött, versbe önti az ott tapasztaltakat. A rendhagyó látogatás 2010-ben történt, a versek mondhatni pillanatnyi élmény hatására születtek, de hosszú ideig, mintegy három évig csiszolgatta, dolgozott rajtuk, a munkafolyamat nem volt könnyű.
Szőcs Katalin szerkesztőként még nem találkozott ilyen különös versvilággal, amikor először kézbe vette a kéziratot, Gyurkovics Tibor Szeretlek akárki vagy című verse jutott eszébe. Ha a kötetnek mottót kellene adni, ez tükrözné leginkább a hangulatát. Szőcs úgy gondolja, hogy ebben a lírában nincs költői szerep, a szerző nem zsonglőrködik a szavakkal, a versélmény a versek alanyaié. Cseh Katalinnak sikerül átlényegülnie, és ez az átlényegülés nagyon mély, intenzív. Olyan hermetikusan zárt világot jelenít meg, amelytől elfordulunk, vagy legalábbis tabuként kezeljük, pedig az intézet lakói, mint ahogy az a versekből kiderül, ugyanazt élik meg, mint mi, csak más formában.
A költő mindvégig hagyja a versszereplőket beszélni maga helyett, mintha külső szemlélő lenne. A címadási technika és a versek zárlata, csattanója viszont jellegzetesen a sajátja, ilyenkor nem a pácienseket, hanem a költőt „halljuk”.
A Napraforgók a kertben, amely a kötet címadó verse, az egyik legmarkánsabb darabja ennek a versanyagnak, az esten föl is olvasták. “A kertben van hat napraforgó. / Mind a hatot lerajzoltam, és / ki is festettem, majd megittam / a kávémat, elszívtam három cigit, / aztán visszavonultam a hálóba, / és lefeküdtem. / Álmomban otthon voltam / a hetvenéves anyámnál, aki egyáltalán / nem örvendett a viszontlátásnak. / Rémülten kiabálta, hogy: “Segítség!”/ Aztán felébredtem, kinéztem az ablakon, / de nem láttam semmit, vagyis a semmit láttam.
(A nővérke szerint ma megint nagyon feszült vagyok.)”
Az esten beszéltek arról is, hogy a kötetbe a költő utólag beválogatott négy verset, amelyek közül az egyiket, a (Nincs- vers) címűt az édesanyja halála után írta. Ez az állapot kicsit olyan, mondta, mintha elmeháborodott lenne az ember.
“Nincs-kertemben nincs anyám / nincs-rózsákat öntözget / nincs-kezével integet / nézi az elmenőket. / Nincs-szobámban didereg / nincs-szvettert vesz magára / nincs-kontya bomlik szerteszét / íme a nincs varázsa. / Nincsből jön a nincsbe megy / a nincs az új hazája, / várom a vanban várom őt / csöndemben hallgatása… / Nincs-szívében dobbanás: / a legeslegutolsó / úszik a semmi közepén / gyönyörű nincs-koporsó.”
A könyvbemutató második részében kitértek a könyv illusztrációira, ezeket egyébként az emlékházban rendezett kiállításon meg lehetett nézni, illetve azokat is megcsodálhattuk, amelyek technikai okok miatt nem kerültek bele a kötetbe. Aki nem tudná, hogy egy művészetterápia termékei, vagyis komoly pszichés problémákkal küzdő emberek festményei, nem biztos, hogy észrevenné a különbséget. Forró Ágnes szándékosan nem rajzok készítésére kéri fel pácienseit, azt szeretné, ha festenének, mivel a rajzok ilyen betegek esetében gyakran a gyerekrajzokhoz hasonlóak lesznek. A cél jobban megismerni a betegek gondolatait, azt a problémát, amely abban a pillanatban foglalkoztatja őket. Visszatérő téma a magány, az emberi kapcsolatok erodálódása, a kinti világ sivársága, a múltban elszenvedett traumák, sérelmek. Nem tanítja őket festeni, a páciensek választják ki a színeket és a formákat, amelyekből lényeges következtetéseket lehet levonni. A betegek számára az alkotás ugyanakkor elfoglaltságot és sikerélményt is jelent, ami nagyon fontos.
Verseskötetről szépen előadott versek hiányában nem lehet érdemben beszélni, ha pedig hozzáértő színművészek tolmácsolják a költeményeket, miniszínházi előadáson érezhetjük magunkat. Boldolai Balázs és Vincze Tímea fiatal színészek olvastak föl az esten a kötetből néhány verset. A bemutató végén a szerzőre számos dedikálandó példány várt, ami bizonyítja, hogy a lírában is érdemes merész dolgokkal kísérletezni.
Varga Melinda
