Előszó
Az elnyűtt, a civilizációnkat megsokszorozó s ezért érdemekben gazdag, de viharosan emberellenes világverekedéseiért szégyenletes múltszázadunkban úgy táncoltunk, ahogyan a talpalávalót fújták nekünk. Egy lépés előre, két lépés hátra – így tanították a tánciskolákban. És ezt láttuk az életben mindenütt. Et magoltuk évekig kényszer-szemináriumokon, sűrűn idéztük Lenint és erről ábrándoztak az Európai Egyesült Államokról szóló politikai elképzeléseket melengetők is. Az egyszerű polgár megmaradt a tánc jelentését szűkszavúan mutató magyarázatnál.
„A tangó nemzetközileg elterjedt társastánc és zenei stílus. Ritmusa általában két- vagy négynegyedes, de létezik háromnegyedes „valse” is; koreográfiája komplex, improvizatív. Eredete máig sem tisztázott. Legtöbben úgy vélik, hogy a kubai eredetű habanerából származik, melyet Buenos Aires és Montevideo külvárosi bordély-negyedeiben játszottak a 19. század utolsó évtizedeiben hegedűn, fuvolán és gitáron. Feltehetőleg hatott fejlődésére az argentin népi gyökerű milonga és a fekete rabszolgák zenéje, a candombe is. Legjellemzőbb, legsajátabb hangszerét, a bandoneónt a Río de la Plata vidékére 1900-tól érkező német telepesek hozták magukkal, eredetileg vallásos zenei célokat szolgált. A tangó kezdeteiről nagyon kevés lejegyzett anyag áll rendelkezésre, a zenészek akkoriban nem használtak kottát, a zene hallás útján terjedt. Kezdetben valószínűleg ismert, hagyományos melódiákat, habanerákat, polkákat adtak elő ebben az új stílusban. A tánc természetes formája a hangsúlyokra való lépkedés, ez a szabályos, a zene lüktetésére történő séta (amely a férfi és nő esetében ütemében és irányaiban eltérhet, ameddig a kontaktus megmarad) képezi a tánc alapját. A gyakorlatban rendkívül nagy tere van az improvizációnak, a zene átélése és a rendelkezésre álló tér alapján a táncosok pillanatról pillanatra döntenek a követendő lépésekről. Az „akadémikus” lépést, a salidát bár kezdetben megtanulják a táncosok, de végül szinte sosem alkalmazzák. A tangónak¸«iskolái» sincsenek, mindenki saját érzései, saját stílusa alapján táncol.”
Ez a tánc meglepően hasonlatos a regényíráshoz. Nincs minden műre érvényes meghatározása. Tartalmi és műfaji kötöttségek nélkül lehet történelmi és társadalmi. Szöveg szöveg hátán, tele mondanivalóval. A regény az, amit olvasni kell és olvasni jó. Ezt példázni igyekeztem három, valamiféleképpen összetartozó regényemmel, amelyek történései, mint a komputertomográfiai vizsgálat képei szeletenként mutatják a magunk mögött hagyott időt.
A múltból a jelenbe lépést gyakorolva hol lírai, hol pedig – „Pardon!” – botladozóan és visszafogottan összehordtam a hőseim által átélt és lépésekként saját érzéseimmel szidolozott élet fura alkatrészeit, hogy ilyenformán elkerüljem a magunkfelejtő „rongyrázó” emlékezést. Három regény: egy lépés hátra, kettő előre. „Szabad?”- kérem most táncra a régen nyájas, ma erősen sietős olvasót. Tartsanak velem. Igyekszem jól táncolni és forogni is szépen próbálok a bejárt tájak és az örökösen ficánkoló, rejtett mindenség titkos ritmusai szerint.
A szerző
Tartalom
Szerenád dobra,
cintányérra és más ütő(hang)szerekre
1. Altatódal
2. A torony
3. Mögöttes beszéd
4. A tetőn
5. Téglák
6. Az agyonütött idő
7. Új hajnalok
8. Csillagosok
9. Nők kapujában
10. Lebegés
11. Fullánkok
12. Mi történik itt?
13. Da capo
Hajnalban vadnyuszik ablakunk alatt
Pánik
