Az, aki itt lakott, mintha nem vett volna tudomást az idő múlásáról. Már ha egyáltalán él ebben a házban valaki, gondoltam, miközben kitartóan kopogtattam. Belülről semmi zaj sem hallatszott. Hatvanig számoltam, majd benyitottam a nyikorgó ajtón. Átbotorkáltam a félhomályos előszobán, és a következő helyiségbe léptem.
Még sehol sem éreztem a hiánynak oly erős jelenlétét, mint abban a helyiségben. A nyitott
ablakon besugárzó tavaszi napfényben a volt kietlen világa tárult elém. A képek helye a penészes falakon, a bútorok nyoma a korhadt parketten, a csupasz függönytartórúd, a plafonból alácsüngő villanyvezeték egy letűnt kor megannyi vádló jeleként meredt rám. A szoba berendezése mindössze egy íróasztalból és egy hintaszékből állt. Ott voltak a jobb oldali fal mellett, ahova a napsugarak nem értek el. A belga utazót csak akkor vettem észre, amikor megszólalt. A hintaszékben ült. Kopott, ám jól szabott öltöny volt rajta, fehér ing és a buszban látott pettyes csokornyakkendő.
– Örvendek, hogy megtisztelte látogatásával szerény hajlékomat – intett felém szertartásosan.
(A belga utazó)
