Nichita Stănescu: Szöveg
(Text)
A fű zöldje szemem lustasága,
a hangyák sántító rohanásaim,
a kő neked szánt
íratlan szerelmes szavam,
a csillagok jelentéktelen gondolataim,
de üvöltésem nem a fájdalom jele,
hanem betűje
ősömnek,
az első szónak.
Dal
(Cîntec)
Nincsen emléke csupán a pillanatnak.
S a múlt sincsen jelen a láthatáron.
A halottak nevüket elcserélik,
és a számokat is, egy, kettő, három…
Csupán az fog létezni, ami lesz
és a leendő események mától,
akár valami kísértetek lógnak
a semmibe, egy nemlétező fáról…
Csupán megdermedt testem létezik,
a végső, a vén, a kőből való.
Hallom, hogy ijeszti a nemlévőket
egy születlen eb, s mégis ugató.
Ó, valójában csak ők fognak létezni!
Mi könnyed éjjeli álom vagyunk,
– e pillanat boldog lakói –
s ezernyi lábbal messzi szaladunk.
Goron Sándor fordításai
