Tisztelt Hölgyek, Urak!
Szomorú hírt kell közölnöm önökkel. Illetve dehogy kell, de legalább könnyítek picit a lelkemen. Maga a hír sem új, sőt, zsurnalisztikailag többszörösen lerágott csont, ám attól még időről időre alaposan szájon vág bárki írót, festőt, szobrászt, filozófust, tágabb értelemben véve: értelmiségit.
Az a helyzet, hogy… értelmetlenné váltunk.
Mondhatunk bármit, bármilyen veretesen, szellemesen, alantasan, magasztosan, ironikusan, pátosszal avagy épp vitriolba mártott nyelvvel, mindegy, teljesen haszontalan. Az esetek elsöprő többségében a kutyát se érdekli a dumánk. Zéró impakt. Pontosabban, szinte zéró. Mert például adott esetben ugyanazért a gondolatmenetért lenáciznak és leliberóznak, szimultán. Mi meg csak állunk és nézünk, hogy de hát ez egy egész korrektül összerakott érvelés, van eleje, vége, megy valahonnan valamerre, még nyelvtanilag is helyes. Mi a baj? Nem ehhez szoktunk hozzá.
Na de mostanság így megy ez, amint egy Kurt Vonnegut nevű német származású amerikai ember mondogatta, akinek a dumájára még elég sokan figyeltek. Nem csak kutyák. És ha felidézzük azt az Ady Endréhez kapcsolódó anekdotát (ő egy magyar származású magyar ember, szintén elég jó dumával), miszerint amikor megjelent egy új Ady-duma (vers, tárca, kritika, mindegy) a Nyugat nevű papíralapú lap hasábjain,
megállt a forgalom a Nagykörúton és mindenki olvasni kezdett,
akkor érezhetjük igazán át, milyen Mariana-árokba zuhantunk: írók, festők, szobrászok, filozófusok, tágabb értelemben véve: értelmiségiek. Szar ügy.
Persze, most épp egy hatalmas munkával immár tizennegyedszerre összerakott fesztiválon, a Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten vagyunk, annak is a legelején.
Itt ragadnám meg az alkalmat, e beszédet megszakítva, hogy megköszönjem tisztelettel a könyvünnep támogatóinak és partnereinek: a magyar kormánynak, a Miniszterelnökségnek, a Nemzetpolitikai Államtitkárságnak, a Bethlen Gábor Alapnak, a Kolozsvári Polgármesteri Hivatalnak, a Nemzeti Együttműködési Alapnak, a Petőfi Kulturális Ügynökségnek.
És akkor vissza a beszédre.
Aki ezekben a könyvünnepes napokban ránk néz, ragyog annak a szeme
(az esetek többségében), akik ezekben a napokban itt, Erdély egyik közepén összegyűlünk, szerzők, kiadók, olvasók, tiszteljük, szeretjük az irodalmat, tiszteljük egymás dumáját (ha nem is értünk mindig egyet vele, hála Istennek). Könnyen előfordulhat tehát, hogy úgy érezzük, mekkora marhaságot beszél mindenki, aki azt állítja, a dumánk (mindenféle versünk, prózánk, drámánk satöbbi) nem ér egy dögöt se a természetben. Hiszen né, mennyi ember, né, hogy viszik a könyvet, né, hogy tapsolják a szerzőt, né, hogy figyelnek a dumára, hát hahó, van élet az értelmiség halálán túl, sőt, meg se halt, hej, épp belépett az újabb öröklétbe.
És tényleg, a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét pont ilyen.
Na de sajnos az van, hogy a könyvünnep néhány nap múlva véget ér. Hazamennek a zenészek, írók, költők, szervezők, támogatók, önkéntesek, sajtósok, olvasók, a lufi kipukkan, minket meg szájon csap ismét a valóság. Erdélyben öt könyves fesztivált (értsd, öt ilyen lufit) számoltam össze. Kábé ennyiszer hihetjük azt, hogy minden oké, nem veszett el a hangunk, aztán ugyanennyiszer megyünk neki a falnak. Mert az ünnep végén kezdődik minden elölről: a nácizás, a liberózás,
az értelmetlen értelmiségi lét totálisan indiszkrét bája, vagy ha tetszik, a semmi ága.
Jó, ez így nagyon sötét meg kasszandrás, de mit lehetne tenni? Vannak opciók. Az egyik az, hogy elmegyünk (tudják, írók, költők festők stb.) a Lidlbe feltöltőnek, például. A hírek szerint rohadt jól fizetnek. És dumálni se kell. Csak feltölteni.
Persze, úgy is dönthetünk, hogy még több verset, novellát, regényt, drámát, esszét, kritikát, tanulmányt írunk és reménykedünk abban, hogy amint belénk bújt a súlytalanság, egy szép napon el is hagy, a francba.
Aztán felcsaphatunk influenszernek is.
Ha jól csináljuk, nagyon híg dumával nagyon sűrűn csilingeltethetjük a kasszagépet. És töprengeni, tanulni, olvasni, mérlegelni, szótagot számlálni se kell. De ott van a politikusi pálya is. Rájuk minimum négyévenként egyszer figyelnek, akkor is, ha nem mondanak semmit.
Na és ha a fenti módszerek, életpálya-módosítások közül egyik se tetszik, megtehetjük azt is, komolyra fordítva a szót, hogy megszámoljuk, hány nap marad hátra, ha a 365-ből kivonjuk az öt könyves fesztivál napjait. Nem ellenőriztem tételesen, de legalább 345. Nos, megtehetjük azt is, teljesen komolyan, hogy
345 napon át járjuk az országot és beszélgetünk az olvasókkal,
irodalomról, paradicsomról, etikáról, őszi vetésről, közösségről, vérehulló fecskefűről, még egy kis etikáról, pálinkáról, méghozzá úgy, hogy mi is beszélünk kicsit, ők is. Mint annak idején Kányádi Sándor, aki igen büszke volt arra (és ki mert volna neki ellentmondani), hogy ő Erdély minden szegletét bejárta. És ha ezt elég ideig csináljuk, akkor talán egy szép napon tényleg kibújik belőlünk a súlytalanság ördöge.
Jó könyvünnepet mindenkinek!
